Készülődünk, készülődnénk. mindenre, egyszerre. persze káosz az egész, ami majd akkor bogozódik ki pont, mikorra kell. hiába erőlködöm, úgyse előbb. kevés idő maradt karácsonyig. nagyon kevés, és addig még legalább kettő, de inkább három vizsgám lesz. ez aggaszt a leginkább. a téli vizsgaidőszakokban mindig ez a legrosszabb, hogy már rég a karácsonyi készülődésen jár az eszem, de még mindig csak tanulni kéne, és mire kész, már semmire nincs idő. ez családosan még súlyosabb. az idén először hármasban- vagy lehet, hogy már négyesben- töltjük a szentestét. vagyis kétéve is itthon voltunk, mikor Pinci született, de csak 24.én estünk haza, Pincit még egyáltalán nem érdekelte a dolog, és igazából minket se. krumplifőzeléket ettünk virslivel, mert az Apának is sikerült egyedül, és boldogok voltunk, ha a csöppségünk elégedetten szuszogott közöttünk, rajtunk, mellettünk, bárhol, félméteren belül. és tök nyugi volt. persze simán lehet, hogy az idén is kórházból jövet, kórházban, vagy odamenet ér minket utol az ünnep, de ez most nem olyan lesz. vagyis szerettem volna, ha nem olyan. Pinci már figyel, és olyan csuda érzés látni, ahogy rácsodálkozik dolgokra, hogy mindennek tud örülni, hogy még elég csöpp, hogy az apró dolgok is boldoggá tegyék, remélem még sokáig nem is növi ki. nem tudja, mit szoktak, hogy szokták, és mennyit, új neki minden. és hogy hogyan tovább, csak rajtunk múlik. mikor a télapó lopózott be hozzá múlt héten, csoda volt látni azt a türelmet ahogy minden apró részlettel elszöszmötölt. hogy a smarties télapó csörög. hogy kettő van belőle, és azok párok. hogy a két mandarin is egy pár, hogy a zsákba a plüssfarkast is bele lehet tenni, és mennyire vicces... és még rengeteg. fél délelőtt ült a zsákok fölött. (még nem jött rá azóta sem, hogy a csokimikulás ehető, csak, hogy van amelyik csörög, és van amelyik nem...) édes.